Klió 2001/1.
10. évfolyam
A kommunizmus kísértete nemcsak a XIX. századi Európát járta be, hanem századunkban már a világ nagyobbik részét is. Tekintették ezt a gondolatrendszert a gyors iparosítást elősegítő elméletnek éppenúgy, mint a proletárforradalom, a nemzeti felszabadítás, vagy a totalitarizmus ideológiájának – kezdi tanulmányát David C. Engerman, aki a modernizáció elméletével és az Amerikában folyó Szovjetunió-kutatással foglalkozik.
A Szovjetunióban igen távol estek egymástól a kommunizmus eszméi és a valóságos körülmények – állapítja meg Engerman. A hazai és külföldi kommentátorok – annak ellenére, hogy a szovjet nép iszonyatos árral, 1932–33-ban például tömeges éhhalállal fizetett a gazdaság korszerűsítéséért – elismerőleg szóltak az ötéves tervek első sikereiről. A Szovjetunió „naggyá éheztette magát”mondták. George F. Kennan amerikai diplomata szavaival: „a gazdasági fejlődés románca” megragadta a nyugati megfigyelők képzeletét. Nehru például ösztönzést nyert belőle India fejlesztéséhez. A remekül hangzó szovjet gazdasági tervek részben azért kelthettek elismerést, mert éppen ezidőtájt volt a nagy gazdasági világválság, részben pedig azért, mert nem volt köztudott, milyen állapotok uralkodnak a valóságban a Szovjetunióban.
A gyors szovjet gazdasági fejlődés árának mérlegelésében azonban megdöbbentő „tétel” volt az 1932–33-as éhínség; a szerző szerint mintegy 8 millió halott, s a gabonatermő vidékek, Ukrajna, a Volga völgye, az Észak-Kaukázus vidéke és Kazahsztán tönkretétele. Szerzőnk azt kutatja, hogyan történhetett meg, hogy mélységes csönd vette körül ezt a borzalmas katasztrófát. Az, hogy a szovjetek elhallgatták az éhínséget, nem meglepő. Az viszont, hogy a nyugati megfigyelők is alig írtak valamit róla, már igen. Engerman részletesen számbaveszi, melyik újságíró melyik lapban mikor mit írt az éhínségről –, ez a tanulmányban olvasható, számunkra azonban inkább a következtetések érdekesek. Szerzőnk főleg négy amerikai újságíró munkásságát kíséri figyelemmel: Walter Duranty (The New York Times) és Louis Fischer (The Nation) lekicsinyelték az éhínség mértékét. Két kollégájuk, William Henry Chamberlin és vEugene Lyons – bár olykor ők maguk is torzítottak a tényeken – amiatt hibáztatták őket, hogy letagadták a valóságot, s ezzel bűnrészesek lettek a tömeggyilkosságban. Valójában Duranty és Fischer – a valódi okok helyett – az orosz „nemzeti”, illetve az „ázsiai jellemvonásokra” terelték a figyelmet. Az orosz parasztok passzívak, maradiak és fásultak, nem lehet semmit sem várni tőlük, tehát részben maguk az okozói a tragédiának – írták. Később más kritikusok megállapították: feltételezhető, hogy a két riporter jutalmat kapott együttműködéséért a szovjetektől.
Az éhínség okát sokan politikai szempontokkal magyarázták; eszerint a szovjet vezetés genocídiummal büntette az ukránokat nemzeti törekvéseikért. Az újabb munkák gazdasági természetű magyarázatot adtak: a szovjet kormány és a parasztság között harc dúlt a gabonatermésért. A kormánynak a gyorsított iparosítás miatt ugyanis szüksége volt a gabonára, hogy exportálhassa és gépeket vehessen az árából, hogy élelmezhesse az ipari munkásságot. A legújabb elemzések szerint mind a gazdasági, mind a politikai tényezők szerepet játszottak, de az etnikai genocídiumra nincsenek bizonyítékok. Végsősoron a katasztrófa azért következett be, mert a szovjet vezetés át akarta alakítani az agrár országot ipari hatalommá – szögezi le Engerman –, és ehhez hozzátehetjük, azért, mert ezt erőltetett ütemben, erőszakos eszközökkel, embertelen módszerekkel tették.
Az amerikai újságíróknak egyébként nem volt könnyű dolguk a Szovjetunióban. A Külügyi Népbiztosság Sajtóhivatala (orosz rövidítése: NKID) mindent elkövetett, hogy korlátozza a szovjet eseményekről szóló tájékoztatást. A hivatal négy cenzora jól beszélt angolul, emellett franciául vagy németül, így nyelvi bűvészmutatvánnyal nem lehetett kifogni rajtuk. Minden távirati jelentést ellenőriztek, ha pedig postán vagy a kiutazók révén juttattak ki híreket, s ezek nem tetszettek az NKID-nek, az megtalálta a módját, hogy megfegyelmezze a renitens riportert. Emellett a szovjet hivatalnokok megfelelő kapcsolataik révén elérték az New York Times-nál és az UP-nél, hogy esetenként másként tálaljanak egy-egy témát, vagy leváltsák az illető újságírót. A szovjet sajtóhivatal meg is tagadhatta a beutazó zsurnalisztától a vízumot, vagy elhúzhatta a kérés teljesítését.
Mindezen óvintézkedések ellenére 1932 nyarán már fenyegető éhínségről érkezett hír. Moszkvai újságírói körökből egy harvardi politikatudós révén jutott el az információ az USA külügyminisztériumába, hogy Ukrajnában határozottan éhínség van. Német követségi hivatalnokok is erről szóltak. A breslaui kiadású Osteuropa 1932. augusztusi száma „a szó szoros értelmében éhínségről” tudósít a Szovjetunió több vidékéről. Duranty ekkor arról ír, hogy „az SZSZSZR még mindig jobb helyzetben van, mint a világ nagyrésze”. A The New York Times-hoz eljuttatott hatrészes sorozatában, 1932 novemberében is állítja, hogy nincs éhínség, nem is valószínű, hogy lesz, bár nagy az élelmiszerhiány. Duranty később is, mindvégig kitartott híradásaiban amellett, hogy súlyos az élelmiszerhiány, de nem lehet éhínségről beszélni.
A másik újságíró, Louis Fischer sem aggódott igazán a szovjet állapotok miatt. Néhány évig tartó hideg szovjet tél után már közeledik a tavasz – írta. A gondokért a gabonabegyűjtés szervezetlenségét, az utasításokat be nem tartó párttagokat, a gabona hanyag őrzését okolta. Chamberlin az angol külügyminisztériumban tartott beszédében sürgette, hogy Amerika ismerje el a Szovjetuniót. A szovjetek meg voltak elégedve tudósításaival. 1933 újév napján Chamberlin és Duranty egyaránt optimistán írtak a szovjet körülményekről. Az éhínségről egyikük sem szólt egy szót sem.
Ugyancsak 1933 elején jelent meg – ezúttal egy megdöbbentő – riportsorozat a Manchester Guardian-ben a szovjet éhínségről. Szerzője, Malcolm Muggeridge brit újságíró volt, aki kezdetben tele volt lelkesedéssel a szovjet eszmék iránt, majd személyesen járt Ukrajnában és az Észak-Kaukázusban. Ő az erőszakos gabonarekvirálást okolta, de megismétli a sztereotípiát: a parasztok félig rezignáltak, félig sunyiak. A kollektivizálás ellenszenves számukra. Lyonsnak ugyanez a véleménye. William Stoneman és Ralph Barnes tudósításaiból sem lehet megismerni a valóságot.
Az első ilyen beszámolók megjelenése után, 1933 februárjában a szovjet hatóságok megtiltották, hogy külföldiek szabadon utazgathasanak a Szovjetunió területén. Az NKID Sajtóhivatala – a nemzetközi sajtóvisszhangtól tartva – azonnal tiltakozott Molotovnál, s azt javasolta, bízzák rá a sajtóhivatalra, hogy egyenként, feltűnés nélkül ők utasítsák el az utazni vágyókat. Az utazási tilalom híre hamar elterjedt az újságírók között, de sem a The New York Times, sem más nagyobb lapok nem adtak róla közleményt.
Márciusban jelentek meg Gareth Jonesnak, Lloyd George korábbi munkatársának cikkei az éhség pusztította vidékekről a Manchester Guardianban és más újságokban. Duranty erre a New York Times március 31-i számában cinikus hangon támadta őt, mondván, kollégája nem is láthatott halottakat utazása során, különben is csupán élelmiszerhiány van, semmi több. Fischer eközben Amerika városait járta, és a Szovjetunió elismertetéséért kampányolt. Nincs tragikus ínség Oroszországban, ismételgette, de a nélkülözésnek maguk a parasztok az okai, mert ott hagyják a magot a földeken rothadni. Fischer a tavasz folyamán újra átutazhatott Ukrajnán. Tudósításaiban – a vonatablakból szerzett tapasztalatai alapján – ismét rémhírnek nevezte a tömeges éhhalálról szóló jelentéseket. Véleménye szerint a korszerűsíteni akaró bolsevikok és a maradi parasztság között zajlik a háború.
Májusban Gareth Jones a The New York Times-ban visszavágott Duranty támadására: több mint 20 faluban szerzett információi alapján szörnyű mértékű éhezésről írt, és keserűen gratulált a jól táplált Moszkvának és a jól működő cenzúrának. Duranty továbbra is azt hangoztatta, hogy a végső cél, az iparosítás igazolja majd a szenvedéseket. Az újságíró augusztusban még egyszer végigutazhatott Ukrajnán az AP tudósítójával, Stanley Richardsonnal együtt. Az úton rengeteg tilalomba, bosszúságba ütköztek. A The New York Times 1933. szeptemberi számaiban közölt cikkei ugyanúgy ellentmondásosak, mint a korábbiak. Éhínségről beszélni merő abszurditás – mondja –, de az éhség megtörte az ukránokat. „Röviden ez az ukrán Verdun története”. Magánbeszélgetésben már szörnyű horrorként mesélt az élményeiről, és 7 és 10 millió közé tette az éhen vagy alultápláltság miatt meghalt emberek számát.
Chamberlin szeptemberi utazása után úgy becsülte: bizonyos falvakban az emberek 30 százaléka pusztult el a tífusz és az éhezés következtében. Bár ekkor már nyíltan írt az éhínségről, még mindig jórészt a parasztok maradiságát és makacsságát okolta a tragédiáért, akárcsak Duranty. Kettőjük közül azonban Chamberlin látott tisztábban. Fischer viszont 1934-ben a Nation-ben, majd 1935-ben Szovjet utazás című könyvében is derűlátóan szólt Oroszország kilátásairól. Mindössze 3 oldalon foglalkozott az 1932–33-as tömeges éhhalállal, melynek előidézői a parasztok, hiszen „kint hagyták rothadni a termést a mezőkön”.
1935-ben újra előkerült az éhínség témája a New York Evening Journalban, és vita bontakozott ki róla újságíróink között. Chamberlin azzal vádolta Fischert, hogy eufémisztikus stílusával félrevezette olvasóit a szovjet eseményeket illetően. Fischer egyoldalúnak jellemezte kollégája tudósításait. E vita idejére a négy, eredetileg szovjetbarát úságíró közül Lyons és Chamberlin már kiábrándult a „szovjet kísérletből”. Fischer csak később, 1949-ben bánta meg, hogy „az acélt és a kilowattokat dicsőítette, s közben elfeledkezett az emberekről”. Duranti soha nem változtatott korábbi nézetein.
Engerman szerint a szovjet gazdasági fejlődés iránti amerikai lelkesedés volt az oka annak, hogy az USA támogatást nyújtott a Szovjetuniónak, nem pedig az, amit Lyons gondolt, hogy ti. Amerika sztálinista befolyásra cselekedett volna. Számos kommentátor, bár elutasította a kommunizmust, helyeselte a szovjet stílusú iparosítást. Az óriási mértékű emberi szenvedésről nem tudtak, vagy úgy vélték, a szovjet parasztok jól tűrik a szenvedéseket. Így a nemzeti jellemvonások sztereotípiái és a gazdasági fejlődés iránti csodálat összekeveredett a fejekben, s csökkentette a célok és eszközök közti feszültséget. Calvin Hoover odáig ment következtetéseiben, hogy a modernizáció csak nehézségek árán, sőt egyenesen erőszakos eszközök révén érhető el. A célok és az eszközök dilemmáját szinte napjainkig vitatták. 1990-ben orosz újságírók úgy vélték: „Nem igaz, hogy semmi jó nem történt (a szovjet időkben), de igaz, hogy minden jónak túlságosan nagy volt az ára.”
Az erőltetett szovjet iparosítás példája megismétlődött Kínában a „nagy ugrás” idején, 1958–60-ban. Ott is minden erőforrást, minden élelmiszert át akartak csoportosítani az ipari szektorba; az iszonyatos „eredmény” 26 millió halott volt. Edgar Snow erről is azt írta: éhínség nincs, csak rosszul tápláltak az emberek; egyébként pedig érthetetlenül passzívak a kínai parasztok. Ezt a véleményt azután átvették olyan zsurnaliszták is, akik soha nem jártak Kínában. A harmadik világ tárgykörében szintén felvetődött a téma: W. W. Rostow, C. Black és A. Gerschenkron, a modernizáció-elméletek képviselői azt mérlegelték, mekkora árat érdemes fizetni a korszerűsítésért, és érveléseikben mindhárman felhasználtak valamit a szovjet éhínségről készült újságírói jelentések logikájából. Az államnak erőteljesen be kell avatkoznia az iparosítás érdekében (Gerschenkron); a vidéknek a mezőgazdasági termékek exportja révén hozzá kell járulnia az ipar támogatásához (Rostow). Black teljes mértékben átveszi az oroszok jellemvonásainak sztereotípiáját. Még Gorbacsov uralmának kezdetekor is úgy véli, a gazdasági fejlesztések igazolják a despotizmus létjogosultságát. Az erőszak foka pedig az illető társadalom politikai körülményeitől és a „nemzeti vonásoktól” függ. E megállapításokat Black univerzális érvényűnek szánja úgyannyira, hogy sejtése szerint a korszerűsítési folyamat végül homogén világállam létrejöttéhez fog vezetni.
Rostow szintén egyetemes fejlődésképet vázol fel: minden nemzetnek át kell mennie egyszer a korszerűsödés folyamatán. Hogy eközben a fejlődő országok ne kerüljenek kommunista propaganda befolyása alá, segélyprogramokkal kell támogatni őket. Gerschenkron elmélete nem univerzális, ő inkább az egyes országok különbségeire, azaz a „relatív elmaradottság” különböző fokozataira hívja fel a figyelmet. Gerschenkron a 30-as évek újságírói sablonjai közül az orosz fejlődés „ázsiai” voltát eleveníti fel, de egyedinek tartja azt. Ugyanis az általános felfogás szerint az „ázsiai fejlődés” a politikában despotizmust, a gazdaságban pedig stagnálást jelent. Gerschenkron viszont rámutat: a kettő elválhat egymástól, hiszen Oroszországban a gazdasági haladás éppen a politikai visszafejlődés idején valósult meg. Ezzel szemben Rostow és Black egyetemes folyamatnak látják a modernizációt, amelyben a gazdaság fejlesztése elkülöníthetetlen a politikai folyamatoktól. Ez ma nyugatiasodást, sőt amerikanizálódást jelent.
A gazdasági fejlődés egyedien ázsiai variációjának gondolatát a 90-es években „az ázsiai gazdasági csoda országainak” vezetői, Szingapúrban Lee Kuan Yew, Indonéziában Raden Szuharto élesztették újjá. Ők az országaikban politikai nyomás alatt véghezvitt gazdasági fejlesztést az „ázsiai értékek” megnyilvánulásának akarták láttatni, míg bírálóik „keleti despotizmusról”, „fejlesztési diktatúráról” beszéltek.
Érdekes, hogy a nagy szovjet éhínség után 30 évvel nyugati tudósok írásaiban újra előjött a gazdasági fejlesztés és a „nemzeti vonások” összefüggésének kérdése. Érdekes megfigyelése Engermannak az is, hogy a XX. századi fejlesztések „románca” (Kennan) milyen nagy hatással volt még a közelmúlt gondolkodóira is, s e románc elfedte a megfigyelők szemében a fejlődésért fizetett súlyos árat.
Mindjárt hozzátehetjük: csupán a kívülálló megfigyelők szemében. Hogy hányan voltak az áldozatok, például az 1932–33-as szovjet éhínség idején, arra csak mostanában, lassanként derül fény. A tanulmány erről és az újságírók felelősségéről szól.
David C. Engerman: Modernization from the Other Shore: American Observers and the Costs of Soviet Economic Development. (Modernizáció a másik oldalról nézve – Amerikai megfigyelők a szovjet gazdasági fejlesztés áráról) = The American Historical Review, 105. évf, 2. szám, 2000. április, 383–416 o.
Fodor Mihályné